Bizonyára sokan elképzelhetetlennek tartunk egy olyan társadalmat, amely még az árnyékától is megijed. Pedig létezik. Az iráni határsávban afgánok tucatjai dekkolnak nincstelenségben és olyan nyomorban amelyet nem lehet szavakban kifejezni. Ők azok a szerencsések akik se kint se bent nem élnek, de mégis biztonságos helyen laknak. Vagyis Irán nem engedi be a területére, Afganisztánba pedig nem akarnak visszamenni.Nem is olyan bonyolult ez a speciális menekültügyis státusz. A határ mindkét oldalán családok ezrei várnak arra, hogy megtörténjen a csoda: a családegyesités. Ami nem könnyű dolog a jelenlegi afgán helyzetben. Sokan, a többség olyan szinten nincstelen, hogy azt elmondani nem lehet. Az egy szál nadrág és az ing ami rajtuk van, az minden vagyonkájuk. Gyerekek tucatja tengeti az életét a határsávban, rágót koldulva az olasz vagy más nemzetiségű ENSZ katonáktól, hosszú sorokat állva a menekültügyi biztos hivatala elött egy falat kenyérért vagy egy almáért. Többségüknek nincs és nem is volt az elmúlt esztendőkben munkahelyük. Egy olasz katona "viccesen" azt mondta a határ afgán oldalán amiután jóllakottan kisétált a menekültügyi hivatalból: ez a nép 1978-ban nyugdijazta önmagát, és akkor mindenkinek véget ért az iskola.Nem tudom, azóta milyen iskolát járnak az itt élő afgánok ezrei, talán az élet azon iskoláját, amelyet a magukat civilizáltnak tituláló nemzetek soha egyetlen médiaportálon nem mutatnak be. Talán nem is érdekli őket ezen emberek szenvedése, talán nem ezt, hanem a "megteremtett békét" akarják bemutatni.Nem tudom... Csak azt, hogy leültem egy kőre és elővettem egy almát, amelyet elosztottam hét kis afgán gyerek között, akik félénken közeledtek hozzám. A mosoly amelyet a falatnyi alma varázsolt maszatos arcocskáikra, mindenért kárpótolt engem. Akkor és ott elfelejtettem azt, háború van Afganisztánban.És eltűnt a gyerekek arcáról is a szegénység pszihózisa...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése