A nincstelen gyermekek hazája...

Az évszázados bazár titkai...

Kabuli "kirándulásaim" alatt lehetőségem adódott megcsodálni a középkor fényes kereskedő bazárjainak maradványait.Ezek azok az épületek, amelyeket a mogul urak épittettek Bábur idejében. Célja egyértelmű volt: fellenditeni a kereskedelmet és megteremteni az akkori Közép Ázsia legnagyobb kereskedő városát. A Ballahissar negyed, volt akkoriban a térség Wall Streetje. Karavánutak csomópontjánál, itt találkozott az indiai fűszer, a dél-afgán féldrágakő, a perzsa kerámia és a kinai selyem.Akkoriban itt olyan élénk gazdasági élet folyt, amelyről az európai népek álmodni sem mertek.Karavánszerájok és kövezett utak biztositották a gazdaság gördülékeny menetét. Jelenleg elhagyottan állnak a hajdani pompás bazárépületek.Csak néhány kézműves család használja lakásnak. Ők azok, akik még mindig azt a mesterséget folytatják amely családjukban apáról fiura szállt: cserépedények készitését.De tudják azt, hogy hajdanán itt fűszerekkel, drágakövekkel és selyemmel megrakott kalmárok üzleteltek egymással.Az akkori kelet Wall Streetjén...

A mogulok öröksége

"Akkor alkottunk maradandót, ha az utánunk jövő nemzedékek nem tudják azt megsemmisiteni" (Vaqá'i-i Báburí - Bábur viszontagságainak könyve)
Bábur Nagymogul (Zahír ad-Dín Muhammad Bábur) jól látta, és helyesen cselekedett amikor Kabult tette meg székesfővárosának, India meghóditása elött.Akkoriban ez volt Közép Ázsia leggazdagabb vidéke, olyan fejlett része a kontinensnek, amely vetekedett Isztanbullal és Damaszkusszal. Bábur pár év alatt felépitette az akkori világ legmodernebb városait, közvilágitással, fejlett csatornázással és olyan utcahálózattal amelyel akkoriban csak európában lehetett találkozni. Aztán az idő vasfoga mindent tönkretett. Egy gazdag és fejlett civilizáció volt ez, amelynek országába mindenki rabolni, lopni jött. Minden hóditó szeme elött a kincsek lebegtek. Pedig ennek az országnak a legnagyobb kincse az emberek munkája volt. És minden hóditó tévedett. Tévedtek a szovjetek is, akik szocialista köztársaságot akartak a fegyverek erejével alakitani itt, tévednek mások is. De az amit öt évszázada a mogulok megalkottak az maradandó, bármennyit is rombolt rajta a háborúk vihara. Babur Nagymogul és népe örökkévaló stilust, épületeket és nyomot hagytak ezen a tájon.Mint ahogyan sem elötte sem utána más hóditó ezzel nem dicsekedhetett.

Találkozásom egy nyolcéves családfővel

Ledöbbentem. Elsőre nem fogtam fel, mi is történik itt. Aztán, a "szomszédok" szépen elmesélték a valóságot. Hét gyerek, a legnagyobb nyolc éves. Faszenet égetnek és abból tartják el magukat. Több mint három éve eszik az árvák keserű kenyerét, mint megannyi afgán gyermek. Szüleiket lelőtték Kandahar környékén a tálibok. Azóta a szomszédos szénégetők segitik a gyerekeket, ők pedig igyekeznek úgy élni, hogy a mindennapi betevő meglegyen. A legnagyobb gyermek rendezi a "háztartást". Ő az aki felnőtt férfi hiányában végzi a férfiak nehéz munkáját. Szomszédék néha elvisznek egy-két apró gyereket, megfürdetik őket és visszaviszik a családi fészekbe: a szeneszsákok közé. Mert a lakásuk ott van, amióta apa anya nélkül maradtak.A kicsik ott játszanak, ott verekednek a kenyéren és ott hajtja fejét álomra hét kicsi törpe. A családfő, hajnalban kel, igyekszik az első lenni, hogy tőle vegyenek szenet. Ettől függ az, hogy az apróságok esznek vagy sem.Mosolyogva, kócos hajjal, szurkosan mondta nekem az apró "férfi": amerikába akarok élni. Pedig ha tudná, hogy Amerikában nem lehetne a család eltartója, Amerikában elvennék tőle kistestvéreit, mindannyiukat árvaházba dugnák... nem kivánkozna oda.Keserű életét csak az arca és a kérges tenyere árulta el.És ő boldog volt, mert mindennapi falatot adhatott nyolc évesen testvérkéinek...

Kiskoruak a munka mezején...

Elképzelni nem tudjuk, és határozottan tiltakozunk európai értékrendünk szerint a kiskoruak dolgoztatása ellen. Gondolom sokan el nem tudják képzelni azt, hogy az afgán kiskoruak közel kétharmada dolgozik. Pontosan úgy mint a felnőttek...

A szegénység pszihózisa...

Bizonyára sokan elképzelhetetlennek tartunk egy olyan társadalmat, amely még az árnyékától is megijed. Pedig létezik. Az iráni határsávban afgánok tucatjai dekkolnak nincstelenségben és olyan nyomorban amelyet nem lehet szavakban kifejezni. Ők azok a szerencsések akik se kint se bent nem élnek, de mégis biztonságos helyen laknak. Vagyis Irán nem engedi be a területére, Afganisztánba pedig nem akarnak visszamenni.Nem is olyan bonyolult ez a speciális menekültügyis státusz. A határ mindkét oldalán családok ezrei várnak arra, hogy megtörténjen a csoda: a családegyesités. Ami nem könnyű dolog a jelenlegi afgán helyzetben. Sokan, a többség olyan szinten nincstelen, hogy azt elmondani nem lehet. Az egy szál nadrág és az ing ami rajtuk van, az minden vagyonkájuk. Gyerekek tucatja tengeti az életét a határsávban, rágót koldulva az olasz vagy más nemzetiségű ENSZ katonáktól, hosszú sorokat állva a menekültügyi biztos hivatala elött egy falat kenyérért vagy egy almáért. Többségüknek nincs és nem is volt az elmúlt esztendőkben munkahelyük. Egy olasz katona "viccesen" azt mondta a határ afgán oldalán amiután jóllakottan kisétált a menekültügyi hivatalból: ez a nép 1978-ban nyugdijazta önmagát, és akkor mindenkinek véget ért az iskola.Nem tudom, azóta milyen iskolát járnak az itt élő afgánok ezrei, talán az élet azon iskoláját, amelyet a magukat civilizáltnak tituláló nemzetek soha egyetlen médiaportálon nem mutatnak be. Talán nem is érdekli őket ezen emberek szenvedése, talán nem ezt, hanem a "megteremtett békét" akarják bemutatni.Nem tudom... Csak azt, hogy leültem egy kőre és elővettem egy almát, amelyet elosztottam hét kis afgán gyerek között, akik félénken közeledtek hozzám. A mosoly amelyet a falatnyi alma varázsolt maszatos arcocskáikra, mindenért kárpótolt engem. Akkor és ott elfelejtettem azt, háború van Afganisztánban.És eltűnt a gyerekek arcáról is a szegénység pszihózisa...

Hét nap...

Ennyi is elég, hogy a valóságot meglássuk egy olyan országban, amelyről legendák születtek és amelyről talán senki nem meri kimondani az igazat.Mindenki számára napnál is világosabb, hogy Afganisztán maga a pokol. Ám aki békésen üldögél Európa valamely hirügynökségének bőrfotelében, annak halvány foglalma nincs arról, hogy ott, a világnak azon a sarkán mi folyik. Talán ezért nem tudtam én sem megfelelő információkat gyűjteni erről az országról, mielött oda bejutottam. Csak az csengett a fülembe, hogy egy ott élő nagyon bátor magyar ember figyelmeztetett...50% vagy alatta az esély, hogy túléljem. Afganisztán egy hét alatt kinyitotta a szemem és a szivem. Megmutatta az élet igazi arcát, mindkét fél szenvedését és olyan szeretetet adott nekem, az idegennek az a nép, amit elmondani nem lehet.